2010. augusztus 4., szerda

intonálás, harc, magas léc, katasztrófa

Ááá... Hogy kezdtem a petendi koncertet? Bakker... Ekkora überbakim még sosem volt, gyalázatos. Bocs, de ez most szomorkás lesz.

Jó ideje küszködök a fúvókámmal, nagyon ritkán tudom csak elcsípni azt a hangot, amit anno a Berg larsen bakelitemmel hipp-hopp, könnyed munkával elértem - miért adtad el? (kérdezi a józanabbik felem). Nem arról van szó, hogy rossz az Otto link, amit most használok, sőt, ütős kis fémdarab. Lovakban fogalmazva olyasmi, mint egy csodaszép paripa, ami túl virgonc, makacs és kényes ahhoz, hogy csak úgy megüljem. Be kell látnom, hogy felülmúlja a képességeimet - egy 8-as lehúzású fémfúvóka úgy látszik nem a magamfajta amatőröknek való. Már a pénteki big band koncerten is éreztem, hogy nagy lesz a harc. Aztán ott volt a szombat, Kissomlyó, tovább folyt a küzdelem, mivel viszont nem volt kontrol, csak tippelhettem, hogy vesztésre állok.

Végül eljött a vasárnap, Vigántpetend. Kellett nekem tökörészni vele... Pedig a Good bye pork-pie hat olyan jól szólt beálláskor, de nekem nem volt elég, valami irtó jó hangzást akartam. Egy nád, ez nem jó, inkább egy másik, hú, ez gáz, talán ez, ja persze, na, vissza az elsőhöz. Hú, már kezdjük is, jön a refrénem, Kareszpapa megmutatja mit tud... Áááá, hát ez meg mi a rosseb? Negyed hanggal lejjebb kolbászolok, atomi méretűre zsugorodás, átkapcsolás balfékesedési üzemmódra. Mielőtt teljesen túldramatizálom az eseményeket, a lényeg mindebből az, hogy amíg azon próbálkoztam, hogy minél jobb hangot csikarjak ki a hangszerből, teljesen megfeledkeztem a hangolásról, mi több, öntudatlanul még tettem is azért, hogy minél hamisabban szóljon. Ha valami avant garde kísérletről lett volna szó, abszolút jó megoldásnak tűnne, de itt ez szimplán kínos volt. Nagyon.

Ha túllépek ezen az orvosi műhibával felérő tévedésen, egy újabb problémával kell szembesülnöm. Akár azt is mondhatnám, hogy a történtek segítettek abban, hogy észrevegyek valami mást, ami talán fontosabb. Néha valami szélsőségesnek kell történnie ahhoz, hogy észrevegyük a hétköznapiságukból fakadóan némileg elfeledett dolgok jelentőségét. A mi esetünkben konkrétan arra gondolok, hogy a koncert befejeztével ezt az éktelen nagy bénázásomat senki nem tette szóvá. Pedig szerintem ilyen visszacsatolások kellenek, akár pozitívak, akár negatívak, vagy legalábbis nekem hiányoznak. Kicsit általánosabban fogalmazva, úgy gondolom, hogy többet kellene foglalkozunk magával a zenével, a megszólaltatással. Talán most önteltnek, sznobnak, maximalistának tűnök, de ez nekem fontos. Persze mindannyian tisztában vagyunk a korlátainkkal, lelkes amatőrként, hobbiból vágtunk bele ebbe a kalandba. Ebből  a szempontból ugyanakkor nagyon szerencsésnek is érzem magunkat, mert mindig van hova fejlődnünk. Engem ez motivál a leginkább, az "utazás", hogy mit tudunk kihozni magunkból, ez a legizgalmasabb, minden mást mellékesnek, sallangnak tartok. Szerintem ez a húzóerő a zenekarban, viszont ahhoz, hogy ez jól működjön, jobban oda kell figyelnünk arra, hogy mit és hogyan játszunk. Ha pl. az én részemet vesszük, meg kell állapítanom, hogy sokszor pontatlanul zenélek, túlvállalom magam, aminek az eredménye gyakran értelmetlen szöszmötölés. Ez például egy olyan bökkenő, amiről még sosem beszéltünk. Az, hogy elkönyveljük, hogy egy koncert jól, vagy rosszul sikerült, hogy letapogatjuk a közönség reakcióját, a véleményeket, szükségszerű velejárója egy zenekar működésének, de nem feltétlenül elégséges. Egy apró csepp vagyunk a gombamód szaporodó amatőr zenekarok tengerében, ennél többre nem is vágyom, jól érzem magam ebben a közegben, de ezért a cseppért többet kell dolgoznunk, ami persze sok mindentől függ. Rendszeres próbák, idő, energia, amit a mi korunkban már nem olyan egyszerű összeegyeztetni a magánélettel, családdal, munkával. És végre elértem mondókám lényegi részéhez: nem csak az előbb említetteken múlik. Fejben is el kell rendezni, nem mindegy, milyen a hozzáállásunk. Miért mondom ezt? Zenével kapcsolatos megélhetési, érvényesülési célok engem sajnos sosem érdekeltek igazán, és úgy érzem, hogy egyelőre a jelenlegi Wakachuka zenekar (ami szívemhez közel áll) sem tűzhet ki maga elé ilyen célokat. Viszont ott van mindaz, amit fent nagyon leegyszerűsítve érzékeltetni próbáltam, ott van maga a zene, a kincsesbánya, ami rengeteg lehetőséget kínál az éhes fülnek, sok-sok feladatot a fejnek és a léleknek. Most ebbe kellene belemásznunk, ahogy azt a stúdiózások során is tettük, erre volna szükségünk. Az egésznek a szépsége pedig abban rejlik, hogy csak rajtunk áll a dolog.

Tudom-tudom, túl idilli az egész, de az időről-időre becsúszó koncertek között úgy gondoltam, nem árt megosztanom néhány gondolatot, ami az elmúlt néhány napban az eszembe jutott és fontosnak tartok.

Karesz

2 megjegyzés:

Kontrollzé írta...

Sziasztok!

Jó volt olvasni ezeket a sorokat, több ilyet!!
Az én fejemben is hasonlóan fogalmazódnak meg, a próbákkal,zenével fejlődéssel, kapcsolatosan leírtak.

Feri
Kontrollzé

doki írta...

Te osztottad a gondolataidat, én osztom a véleményedet!